Görcsönyi Idősek Klubja honlapja

A Pécsi Kistérségi Szociális Alapszolgáltatási Központ Tagintézménye








Gondolatok, mesék idősekről

Gajdos Kinga: Öreganyó és a laposgép

Mamó egyedül élt egy kis faluban, a Mátra szívében. Főfoglalkozásban nagymama volt, bár egyetlen fiát és övéit ritkán láthatta. Messze van Budapest.

Falujából utoljára egy réges-régi télen mozdult ki, amikor szülötte kiengedte az udvarból a hószínű kecskét. A jószág úgy beleolvadt a tájba, hogy napestig keresték. Végül a szomszéd falu határában fogták be, ahol legelni próbált, mérsékelt sikerrel.

Messzebbre nem vetette az élet, de Mamónak nem volt hiányérzete, ahogy tévéje sem. A világban történő eseményekről épp eleget hallott a rádióból, illetve Arankától, a szomszédasszonytól.

Házacskája amolyan skanzenekben látható fajta volt, alacsony plafonnal, hófehérre meszelt falakkal. Konyhájában a dédapja által faragott bútorok szolgáltak. A faanyagot ugyan sok helyütt megrágta a szú, az asztallapon pedig kenyérvágó kés hagyott sosem gyógyuló sebet, de Mamó ügyesen eltüntette: letakarta kikeményített terítővel.

A falhoz tapasztva terpeszkedett a pocakos öregemberre emlékeztető búbos kemence. Padkáján januártól decemberig a macska lustálkodott, ám tulajdonjoga semmissé lett, amint megérkezett Soma és Bende, a téli szünet idejére kiközvetített unokák.

Most mind a konyhában időztek. Mamó a pultnál matatott, a fiúk a szünetre feladott kötelezőt bújták. Mint rendes diák, Soma szívből utálta az ilyen olvasmányokat, legszívesebben valami elektronikus kütyüvel babrált. Mamó nem is tudta, melyiket hogy hívják. Annyit mindenesetre megállapított, hogy unokája alig fordul elő a kertben, mióta megkapta élete első okostelefonját. Ha néha óvatosan szóvá tette ezt, Soma csak legyintett: „jaj, Mamó, ehhez te nem értesz!”

Bár ikrek voltak, az öt perccel fiatalabb Bende jelentősen különbözött bátyjától. Vonzódott mindenhez, ami könyv alakú, ráadásul az idei olvasmány egyik kedvenc története volt. Bekucorodott a kemencezugba, lábát a piros szőttessel letakart padkára nyújtotta, és pirított mogyorót rágcsált.

Mamó az ő aktivitásával elégedettebb volt, Bendéhez ugyanis elhatoltak a környezet ingerei. Észrevette például, ha madárcsontú nagymamája egy kosár tűzifa súlya alatt roskadozik, és átvette tőle a terhet.

Bátyjának már nem jutott hely a padkán, kénytelen volt az asztalnál megvívni harcát a kőszívű ember összes fiával, de figyelme minduntalan elkalandozott. Nem létező foltot kaparászott a terítőn, szamárfület hajtogatott a könyv lapjaira. Sóhajtva gondolt kedves telefonjára, s csak az vigasztalta, hogy Mamó a világ egyik csodáját alkotta éppen: mazsolás kuglófot. Összekeverte a hozzávalókat, és dagasztáshoz látott.

- Apátok kérdezte, mit kérek karácsonyra – szólalt meg, de nem váltott ki túl nagy érdeklődést az unokákból. Mindössze Bende hümmögött egyet, inkább csak megszokásból. Sebaj, Mamó folytatta.

– Húsz kiló kukoricára gondolt, mint tavaly. Meglepődött, amikor megkértem, hogy idén nekem hozzon ajándékot, ne a tyúkoknak. Olyan laposgépet szeretnék, mint amilyen Arankának van.

A mindig közömbös Soma, és a történetbe feledkezett Bende hirtelen felkapta a fejét; tényleg, van még valaki a konyhában rajtuk kívül! És mintha mondott volna valamit.

- Mi van, Mamó? Laposgép? Az meg mi a fene? – így az idősebb.

- Ej, csillagom, hát ismered te azt! Olyan, mint két vágódeszka összecsavarozva. Az egyiken gombok vannak, a másikon tévé, viszont híradó helyett színes ablakok úszkálnak rajta. Nem hinném, hogy hasznos a háztartásban, de Aranka azt mondja, talál rajta recepteket, meg fényképeket az unokákról. Nekem is olyat vegyetek, amin vannak rólatok fényképek.

A kuglóftészta közben elkészült. Mamó fogta a sütőformát, beleöntötte a masszát, és letakarta konyharuhával, hogy zavartalanul elmélkedhessen létrejötte felett. Kezet mosott, a kotyogós főzőbe darált kávét és vizet tett, és leült az asztalhoz, a fiúk társaságába. Igaz, ott állnak a maszatos edények, de most engedélyez magának egy kis lustálkodást.

- Bizony, Aranka nagyon ért mindenhez, ami modern. Mesélt például arról a hálóról, ami a laposgépén van. Először azt hittem, azzal fog halat a férje nyaranta, de kiderült, ez valami különleges háló. Minden le van benne írva, amit az emberek manapság tudnak. Hallottatok már ilyen csudát?

A fiúk döbbenten hallgattak, képtelenek voltak bármilyen szemtelenséget kinyögni.

- Ahogy mondtam, a laposgépen recepteket is talált Aranka – folytatta a lelkendezést Mamó. - Emlegetnek mindenféle flancos, zöld fűszert, valami öreganyót is, vagy mit. Aranka addig rágta a fülemet, míg én is ültettem, ott nő az ablakban.

A kávéfőző az utolsókat rúgta. Hörgött és sivított, jelezve, hogy elkészült a fekete. Mamó kitöltötte, és visszatelepedett az asztalhoz.

Mélázva kortyolgatta a forró kávét, és úgy tűnt, nem veszi észre, hogy az unokákat valósággal letaglózták a hallottak. Eddig a nagymama minden kijelentését le tudták fordítani a kor nyelvére, de az „öreganyó” kifogott rajtuk. Bende végül lefotózta telefonjával a szóban forgó ízesítőt, elküldte a képet anyjának, aki postafordultával válaszolt: a keresett növény az oregano.

Míg Bende levelezett, Mamó megitta a kávét, majd betette a kuglóftésztát a sütőbe. Néhány perc múlva ínycsiklandozó illatok szálltak, a fiúk szájában összefutott a nyál. Leguggoltak a sütőajtó elé, s a hőálló üvegen keresztül nézték, hogyan növekszik és pirul a mazsolás remekmű. Úgy érezték, nem kapkod túlságosan, pedig már rettentő éhesek voltak.

A kuglóf végül megszánta őket, elkészült. Mamó óvatosan tálra borította, megszórta porcukorral, majd elzavarta a keselyűként köröző éhenkórászokat, mert a sütemény még tűzforró volt.

Míg várták, hogy kihűljön, az ikrek kaptak habos kakaót, s már a fele elfogyott, amikor Soma megszólalt.

- Mamó, az a cucc, amit mutogattál, az nem „öreganyó”, hanem oregano. Nem mondta a felvilágosult Aranka néni?

- Mondta, de tudtam én azt magamtól is. Az összes gasztroblog tele van olasz kajákkal. Kipróbáltam néhányat, azóta az oregano a kedvenc fűszerem. Írtam is kommentben valahol. Jut eszembe, mondjátok meg apátoknak, hogy nagy képernyős laptopot kérek, mert a kicsin, amilyen Arankának van, alig látszanak az ikonok. Amilyen vaksi az öreglány, mindig a képnézegetőt nyitja meg a böngésző helyett.

A hatás lenyűgöző volt. Soma félrenyelt és fuldokolni kezdett, Bende az ölébe öntötte a kakaót; kigúvadt szemekkel bámultak, nem értettek semmit.

Mamó szélesen elmosolyodott, és így szólt:

- Bende, kisbogaram, ütögesd meg gyorsan a bátyád hátát, mert még megfullad! Ejnye, ti híresek! Meglepődtetek, igaz-e? Egy órával ezelőtt a nagyi kőkorszaki maradványnak tűnt, most pedig kiderül, hogy remekül eligazodik a mai világban. Ne haragudjatok, de kísérleteztem rajtatok. Kíváncsi voltam, akkor is levegőnek néztek-e, ha elképesztő dolgokat hadoválok. Örömmel látom, hogy a tervem bevált, hatéves korotok óta nem figyeltetek rám úgy, mint most. Meg kell, hogy mondjam, alig bírtam ki nevetés nélkül. De kihűlt a kuglóf, fel is vágom. Nagy szeletet kértek, ugye?

 

 

Ismeretlen szerző: Az utolsó út


"Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.

- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve.

-Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.

Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom – mondta. - Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. - Nagyon csendesen beszélt. - A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt monda:
-Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig.
Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítették. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből – mondta.
- Vannak más utasaim is – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak – mondta végül. -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélgetni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?

Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.

Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.

És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el..."

 

Lázár Ervin: A Hétfejű Tündér

Nagyapa meg a csillagok

Nagyapa napközben olyan, mint minden más öregember. Azaz egészen mégsem olyan, mert fütyörészni szokott, és beszélget az almafáival. Kedveseket mondhat nekik, mert az almafák majdnem mindig mosolygósak.
De hát ezt nem furcsállotta Babó Titti, mert ha egy kicsit odafigyelt, ő maga is tudott az almafákkal beszélgetni. Egyszerű ez annak, aki tud almafául. Márpedig ők tudtak, Nagyapa is meg Babó Titti is. Azt nem értette Babó Titti, hogy éjszakánként hova tűnik Nagyapa. Mert Nagyapa minden áldott este fogott egy hosszú létrát, kalapácsot meg szöget tett a zsebébe, és elindult valamerre. Azt sem tudta Titti, mikor szokott Nagyapa a létrával hazajönni, mert addigra mindig elaludt.
Reggelente néhányszor kérdezte, hogy merre járt az éjszaka, de Nagyapa csak mosolygott a bajusza alatt…
Még szerencse, hogy Mikkamakka gyakran meglátogatta Babó Tittit. Mert ismeretes, hogy Mikkamakka majdnem mindent tud. Avagy: majdnem tud mindent. Esetleg: mindent majdnem tud. Megkérdezte hát tőle Titti, tudja-e, hova jár éjszaka Nagyapa.
– Hát te nem tudod? – ámuldozott Mikkamakka.
– Nem – mondta Titti.
– Na jó, elmagyarázom neked. Láttál már csillagos eget?
– Persze.
– Azt is láttad már, hogy időnként egy-egy csillag leesik?
– Láttam, azok a hulló csillagok.
– És mindennap több is leesik. Igaz-e? – folytatta Mikkamakka.
– Igaz… Ez azt jelenti, hogy egyszer csak elfogynak az égről a csillagok? – ijedt meg Babó Titti.
– Na látod – mosolyodott el fölényesen Mikkamakka. – Azt gondolod, hogy mindennap kevesebb csillag van az égen?
– Én aztán nem.
– Nem is gondolhatod, mert nincs kevesebb.
– Bár nem egészen értem – komorodott el Babó Titti. – Mindennap leesik egy csomó, még sincs kevesebb?!
– De nincs ám! Mert Nagyapa minden éjjel összeszedi a lehullott csillagokat, a létráján fölmászik az égig, és szépen visszaszögezi mindeniket.
Babó Titti szájtátva hallgatta Mikkamakkát, csak nagy sokára ocsúdott ámulatából.
– És mi lesz – kérdezte suttogva –, mi lesz, ha Nagyapa meghal?
– Ó, te bikfic – nézett rá megrovóan Mikkamakka –, hát nem tudod, hogy Nagyapa sohasem hal meg? Az lehet, hogy egyszer majd már nem jár ki az almafáival beszélgetni. Meg talán veled se beszélget, velem se. De minden éjjel veszi a létráját, összeszedi a lehullott csillagokat, és mind visszaszegezi az égre. Mindörökké, a világ végezetéig.
Bizony, Babó Titti, ilyen nagyapád van!

Szélanyó keresztlánya(magyar népmese)


Egyszer volt, hol nem volt, az üveghegyen is túl egy jó bolhaugrással, volt egy nagyon szép kis város. Abban a városban mindenféle ember lakott. De lakott egy öregasszony, hogy ismerjék. Mindig magában jött-ment. Legfeljebb egy-egy hamis kutya kísérte el néha-néha. Ez meg feltûnt az embereknek.
Azt tudta mindenki, hogy magányosan él, néha van csak vendége, de az is csak rövid idõre jön hozzá. Mert olyankor minden ajtaja, ablaka be van zárva, mégpedig erõsen. Már próbálták meglesni, ki jár hozzá, de nem lehetett, mert olyankor úgy fújt a szél, hogy a falhoz lapította, aki kíváncsi volt.
Hát egyszer mégis nyitva találta hagyni az ajtóját, aztán két huncut fiú megleste, ki megy hozzá. Ahogy ott állnak a kapufélfának dõlve, csak jön egy erõs meg sebes szél, aztán be egyenest a szobába, ahol ez az öregasszony lakott. Ha hiszitek, ha nem az a szél átölelte az asszonyt, aztán úgy táncoltak ott a ház közepén , mintha jót ittak volna. Nem is tudotta két fiú az ablaktól elmenni addig, míg ott volt a vendég, merthogy olyan erõs szelet kavartak.
Mikor kifáradtak a nagy ölelkezésben, táncban, akkor elsuhant a szél. Merthogy az volt bizony a vendég, Szélanyó. Ez a mi öregasszonyunk meg a keresztlánya volt. Mikor megtudta, hogy látták a vendégét, attól kezdve ki-kijárt a városba, és megvette magának, ami kellett. De soha nem vitte egyedül portékát. Nagyon csodálták az emberek, hogy ilyen jó barátságban van a széllel. De hát még a keresztlányán se segítsen a szél?
Ám egyszer megjárta a Szélanyó keresztlánya, mert vett sok szép fonalat, hogy abból majd a télen köt magának egy jó meleg kendõ, de bizony szél úrfi úgy összekuszálta, hogy nem tudta kibontani a fonalat, mert nem boldogul vele, de meggondolta magát, aztán kitette a ház ereszébe, hogy ha jön a keresztlánya, az majd kibontja. Igen, de huncut a világ! Meglátták a szomszédok a fonalat, hamar el is vitték, szépen ki is bontották.
Reggel, mikor kereste Szélanyó keresztlánya a fonalat, bizony csak a hált helyét találta. Na, hát most már mit csináljon? - kérdezte magában. Neki nincsen pénze, hogy másikat vegyen, így elhatározta, hogy megtréfálja azt, aki elvitte. Másnap estére kitett az ereszbe egy szélfogót. Tudta, hogy arra eljön a szél, de haragosan. Úgy is volt. De jött az is, aki elvitte a fonalat. Hát amint a szélfogót megfogja, hogy viszi azt is el, csak kilépett a házból a Szélanyó keresztlánya, aztán rákiáltott kegyetlenül:
- Nem fonal ez, hékás! Most megjártad, mert ha el nem viszed, a fonalat kell visszahoznod.
De nem tudta ám vinni, mert a szélfogó úgy oda volt erõsítve az ereszhez, hogy még mozdítani se tudta az ember. Így addig küszködött, míg igazán eljött a szél. Beleakaszkodott az ember vállába, aztán tépte, kergette maga elõtt, míg hazament, felvette a fonalat, és visszavitte az öregasszonynak. Na, megvolt az öröme annak, mert már tudta, hogy nem fog megfázni a jó meleg kendõben. Hozzá is fogott a kötéshez. De mivel öreg volt, nem nagyon haladt a munkával. Gondolkozott rajta, mit is csináljon.
Egyszer eszébe jut, hogy megkötteti a szomszédasszonnyal. De hiába kérte, az nem vállalkozott, mert attól félt, hogy még õt is megrázatja a Szélanyóval.
"Na, hát ez nem lesz jó" - gondolta magában a Szélanyó keresztlánya.
Elment a másik szomszédasszonyhoz, annak már ígért is valamit, csak kösse meg néki a kendõt télre, mert õ már nagyon öreg, nem lát kötni, a hideg meg már itt van a kert alatt. Annak jó szíve volt, felvállalta. Ment is a munka szépen. Olyan kendõ készült abból a fonalból, hogy betakarta volna a fél várost. De Szélanyó keresztlánya mindig kicsinylette. Ezért egyre hozott még hozzá fonalat. Az asszony már kezdte sokallani a munkát, és azt találta mondani:
- Hogy a szél vinné el ezt a kendõt! Hiszen már egy hónapja éjjel-nappal kötöm, aztán még mindig kell hozzá!
Hát, alig mondja ki, már fel is kapta egy fürge szellõ, aztán elvitte a kendõt. De nem vitte messzire, hanem kiterítette a tengerparton egy nagy sziklára. Sírt a Szélanyó keresztlánya. nagyon, sajnálta a kendõjét erõsen, mert félt a téltõl. De sírt azaz asszony is, aki kötötte, mert az meg attól félt, követeli majd tõle a kendõt a Szélanyó keresztlánya. De nem követelt az már semmit, hanem se holt, se eleven nem volt a nagy bánat miatt.
A két asszony könnye úgy megduzzasztotta a tengert, hogy attól lehetett félni, még tél elõtt kiönt, aztán elsepri a várost. Na bizony, ez nem lenne jó, mert sokan maradnának hajléktalanok.
De mit tett a kendõ ott a sziklánál? Belefújatta magát Szélanyóval a tengerbe, aztán mind felitta a vizet. Így kiszáradt a tenger, nem halt bele ember. De annyi hal meg csigabiga maradta helyén, hogy oda hajtották a sok disznót a városból, azok meg úgy meghíztak, hogy olyanok lettek, mint egy-egy potyka. Na, volt öröm! Bizony lehetett is örülni, mert a Szélanyó keresztlány nem csinált semmi bajt, mikor meglátta a kendõjét a tenger fenekén, örömében bált adott. Oda meghívott mindenkit, aki csak mozogni bírt. Eljöttek a bálra olyanok is, akik nem tudták, hogy kicsoda-micsoda csudaszerzet az öregasszony.
Éjfél tájban az ajtó kivágódik, aztán becsap Szélanyó egy nagy kosárral a házba. Mit gondoltok, mi volna benne? Ha reggelik töritek a fejeteket, nem találjátok ki, hát inkább megmondom, nehogy valakinek ettõl fájduljon meg a feje. A kosárban apró szellõk voltak. Szépen simogatni kezdték az ott táncolók orcáját. Ez olyan jólesett, hogy szinte olvadoztak az emberek a boldogságtól. Csak éppen az nem örült, aki a kendõt kötötte a Szélanyó keresztlányának, mert õ még nem kapott semmit a munkájáért.
Na, majd annak is eljön az ideje!
Úgy is lett, ahogy mondom, mert másnap elhívatta magához a Szélanyó keresztlánya azt az asszonyt, aztán megkérdezte tõle, mit adjon munkabérbe. Egy zsák pénzt vagy a szelek segítségét? Hát bizony az asszony nem tudott választani, hanem azt kérte, engedje meg a Szélanyó keresztlánya, hadd kérdezze meg az urát. Az megengedte, hiszen néki nem volt sietõs a fizetés.
De az asszony elfelejtette ezen az estén megkérdezni az urát, így az egész dolog maradt tovább.
Harmadnap megy a Szélanyó keresztlánya, aztán kérdezi:
- No, szomszédasszony, mit adjak a munkáért?
Ekkora már megmondta az asszonynak az ura, hogy ne kérjen pénzt, hanem kérje azt: ha õ halászik, hajtsa oda a Szélanyó a halakat a háóljába.
- No, ez nem nagy kívánság - mondta a Szélanyó keresztlánya -, meg is teszem, ne félj. Csak baj ne legyen belõle.
Elmondta az urának az asszony, mit mondott a Szélanyó keresztlánya. Az ember meg boldogan ment halászni.
Úgy is lett, ahogy a szegény ember kívánta. A halak csak úgy dúródtak be a háólba. Már annyi volt, hogy attól félt, kiszakad, az tán mind a tengerbe borul. De addig-addig, hogy csak ki tudta vonszolni a partra. Ott meg majd meghalt az örömtõl, mert ennyi halat még soha nem látott.
Na, mikor hazament, aztán elmondta az asszonynak, hogy milyen jót tett velük a Szélanyó, hát az is szaladt örömében a Szélanyó keresztlányához, és illendõképpen megköszönte a segítséget. Így a kis munkáért sokkal többet kaptak, mint amennyit ért. De így van az, ha valaki jó szívvel segít, azt megjutalmazza az ég vagy a tenger. A halászék úgy meggazdagodtak, hogy hét országra szólott már a híre. Jó szívvel voltak mindig minden rászorulthoz, a Szélanyó keresztlányát meg ellátták mindennel.
Eddig volt a mesém, nincsen már több belõle, de aki nagyon szerette, holnap is kap belõle.

 

Szepes Mária : A Cinemintye család

A Cinemintye családot a környék egész egérnépe irigyelte hanyag, puhaszívű gazdájukért. Magányos, öreg festőnél tanyáztak, akinek rendetlenségénél csak feledékenysége volt nagyobb. Még az éléskamrában, asztalon, fiókokban és ablakpárkányon porosodó ennivalókról is elfelejtkezett. Így a népes Cinemintye család egyik nagydarab sajtból a másikba költözött állandóan .S ha a sajtot megunták, áthurcolkodtak egy ódon lovagvárként meredező, kellemesen érett szalonnába vagy félig lerágott sonkacsülökbe. S még csak rejtőzködniük sem kellett közben, mert az öreg festő név szerint ismerte és gyöngéden szerette egereit. Nem is volt semmi baj addig, míg a nagy bőség meg nem rontotta az egércsemetéket. Az elkényeztetett fiatal egérnemzedék sohasem éhezett. Nem félt senkitől és nem kellett megdolgoznia semmiért. S a kövér, lusta, agyonetetett egérkék tétlenségükben mindenféle haszontalanságot találtak ki. Különösen elől járt rosszalkodásban Citricupp, a legkisebb egérfiú és Bömbi, a húgocskája. Olyan csöppségek voltak, hogy közösen belefértek volna egyetlen dióhéjba, kivéve persze a bajuszukat. Mert ezt a harcias, hosszú ékességüket bátran felhasználhatták volna a dióhéj-csónakban evezőnek. Pajkosságuk viszont sokszorosan túlnőtt parányi testükön. Szegény öreg festő ellen valóságos csínyhadjáratot indítottak unatkozva nyüzsgő testvéreikkel együtt. Nekiestek például munka-zsámolyának, keresztül rágták mind a négy lábát s mikor gazdájuk ráült, a támlátlan szék nagy reccsenéssel leszakadt alatta. Széles karimájú művészkalapjába annyi lyukat őröltek, hogy szeles időben veszélyes kereszthuzat támadt benne s a festő fülszaggatást kapott tőle. A könyvet, amelyet olvasott, nagylyukú ementáli sajttá alakították át. Egyetlen ép zsebe nem volt már. Alagutat fúrtak a paplanjába és a cipője talpába. Rávetették magukat a festékeire is. E mesterkedés közben alaposan összemaszatolták magukat mindenféle színnel. Így bemázolva rákapaszkodtak a festményre, amelyen gazdájuk már évek óta dolgozott, és hatalmas rajcsúrozást rendeztek rajta. Úgy összekenték, át meg átmázolták, hogy az öreg festő majdnem hanyatt esett, mikor levette róla a ponyvát. A sárga, piros, kék, zöld és lila kriksz-krakszok teljesen eltakarták a szép holdfényes tájat, amelyet annyira szeretett.

Ezzel a képpusztítással azután betelt a mérték. A festő elhatározta, hogy hálátlan egereit kiűzi az egérparadicsomból. Meg is vásárolta az egérfogókat és lerakta üresen az asztalára. Az egérfogók láttára az egerek is észbe kaptak, különösen az öregek. Annyira megijedtek, hogy eszükbe se jutott a festő feledékenysége, az, hogy már nem is gondol többé az egérfogókra. Nagy riadalmukban rögtön intézkedni kezdtek. Felpakolták Citricuppot, Bömbi húgával együtt, és javítóintézetbe küldték a pince-egerekhez. Mert azzal teljesen tisztában voltak, kiknek a nagybajuszú, csalafinta fejében születtek meg a hétmérföldes szemtelenségek. Citricupp és Bömbi a pincében hamarosan rájött, mit jelent valójában egérnek lenni. Szegény, kiéhezett rokonaik között bizony ők is csak akkor ettek, ha nagy harc árán megszereztek maguknak valami kormos gyertyavéget vagy penészes kenyérdarabot. Egyébről sem álmodtak nyugtalan szunyókálásuk alatt, mint hatalmas, zsíros sajtpalotákról, kalácsfüggőkertekről és sonka-lovagvárakról. De egyetlen nyomorúságos falatjukat sem nyelhették le zavartalanul, mert folytonosan rettegniük kellett a vasvilla-karmú pincemacskától, égőszemű patkányoktól és sóvár bogárfalkáktól. Szánták-bánták rosszalkodásukat, s addig rimánkodtak, fogadkoztak, míg a legöregebb pinceegér felüzent szüleinek: most már bátran hazavihetik megjavult csemetéiket. Felelősséget vállal értük.
Nagy volt az öröm a Cinemintye családnál. Cincogot az ének, párologtak a legfinomabb falatok. Az öreg festő saját tenyeréből etette a két megtért bűnöst. Mert csoda történt közben. Citricuppot és Bömbit ünnepelte az egérnemzetség apraja-nagyja. A csoda értelmi szerzője ugyanis éppen a két száműzött volt. Egy tekintélyes képkereskedő meglátta azt a festményt, amelyet a maszatos lábú, festékes farkú egérkék Citricupp vezetésével összevissza szaladgáltak. S ez a rögtönzött egérke-remekmű annyira elbűvölte, hogy óriási összegért megvásárolta. De ez még nem minden. A kereskedő kiállította a képet, és a festő díjat meg aranyérmet nyert vele. Az öreg mester tehát most már semmi áron nem vált volna meg egereitől, annál is inkább, mivel azok élete alkonyán megkímélték a fárasztó munkától. Semmi mást nem kellett tennie, mint festékbe mártani a legfürgébb kisegereket, és ráereszteni a vászonra. Ami a színes festékektől csöpögő vidám állatkák hancúrozásából kialakult, azt egyre fokozódó csodálattal ünnepelték az emberek. Rengeteg pénzt meg kitüntetést adtak érte. S így nőtt mind nagyobbra a Cinemintye család becsülete is a vadul rendetlen, boldog festőműteremben.

Törött korsó (kínai mese)

 

Volt egyszer egy öregember, aki vízhordással kereste a kenyerét. Volt két nagy cserépedénye, ezeket felakasztotta arra a botra, amit a nyakában egyensúlyozott, s így járt nap mint nap vízért a patakhoz. Az egyik korsó tökéletes volt. Az öreg mindennap telemerte vízzel, és úgy vitte benne a vizet a faluig, hogy egyetlen csepp sem csurrant ki belőle. Ám a másik edényen volt egy repedés. A pataktól a faluig tartó hosszú séta közben a megrepedt edényből folyamatosan csöpögött a víz, s mire hazaértek, az edény már csak félig volt vízzel. Így ment ez két teljes évig minden áldott nap. A sértetlen edény büszke volt teljesítményére, hisz soha egyetlen cseppet sem veszített el a patak vízéből. A szegény törött cserép viszont szégyellte tökéletlenségét, és nyomorultnak érezte magát, hogy csak fele annyit tudott teljesíteni, mint szerencsésebb társa. Egyik nap meg is szólította az öregembert a pataknál. Azt mondta neki nagy bánatosan:
– Szégyellem magam a repedésért. Velem csak fele annyi vizet tudsz szállítani, mint a másik edénnyel.
Az öreg elmosolyodott, és így válaszolt a cserépnek:
– Észrevetted, milyen szép virágok pompáznak az ösvényen azon az oldalon, amelyiken te himbálózol? Ezek a virágok csakis a te oldaladon nyílnak, a másikon egyetlenegyet sem látsz. Ez azért van így, mert én régóta tudok a repedésedről, és virágmagot szórtam az ösvénynek erre az oldalára. Mindennap te locsoltad meg őket, amíg szép lassan hazasétáltunk. Én pedig két éve ezekkel a gyönyörű virágokkal díszítem a házamat. Ha nem lennél olyan, amilyen vagy, ez a gyönyörűség nem ragyogná be a házamat.



Csincsinpunpun apóka (japán népmese)

Élt egyszer valahol egy jóravaló öregember. Kiment egyszer az árnyékszékre, és észrevette, hogy egy szem rizs hányódik a földön.
– Bűn a rizzsel így elbánni – mondta.
Azzal felkapta a szemet, a szájába vette, és undor ide, undor oda, de lenyelte, hogy kárba ne vesszen. Ekkor különös dolog történt. Mikor egyet szellentett, hallja ám, milyen csodás annak a csengése: „Csincsin punpun, kogane no madzsu va, szutoton ton, szurija, dondon gabuu!” Akár egy harangjáték. Megpróbálta ismét, s megint fölhangzott a kedves dallam. Ekkor fogta magát, bement a városba, hogy pénzzé tegye a tudományát.
Mindennap járta a várost és így kiáltozott:
– Zenélő szellentést vegyenek! Zenélő szellentést vegyenek!
Egy nap, amikor járt-kelt a városban, és kínálgatta zenélő szellentéseit, összetalálkozott a város urával.
– Ejha, ez aztán egy tréfás ember – gondolta a város ura. – Én is befizetek egy szellentésre, hadd látom, milyen az.
Magához hívatta hát az öreget, és megparancsolta neki, hogy mutassa be tudományát. Az odatartotta hátsófelét, és eleresztett egy zenés szellentést:
„Csincsin punpun, kogane no madzsu va, szutoton ton, szurija, dondon gabuu!” A várúr úgy megörült a váratlan mutatványnak, hogy keblére ölelte az öreget, megjutalmazta mindenféle szép ajándékkal. Dúsgazdag lett az öreg, és gondtalanul élhetett élete végéig.
Lakott azonban mellette egy gonosz és fösvény ember, akinek a fülébe jutott, miként köszöntött be a szerencse a szomszédja házába „A mindenségit! – gondolta magában. – Ezt én is megpróbálom.” Odahívta a feleségét, és így rendelkezett:
– Anyuskám, anyuskám! Hajíts egy rizsszemet az árnyékszékbe!
Mikor ez megtörtént, bement, megette a rizsszemet, és azt hitte, hogy ezzel meg is tanulta a zenélő szellentés tudományát. Már pirkadatkor szedelőzködött, és sietett a városba, hogy pénzt szerezzen a tudományával. Őt is maga elé hívatta a várúr, mutassa be, mit tud. A fösvény odatartotta hátsófelét, próbálkozott de egy árva hang nem sok, annyi sem jött ki belőle. Végül, nagy igyekezetében, a várúr szeme láttára összecsinálta magát.
A várurat úgy elöntötte a méreg, hogy a fösvényt, élete végéig tömlöcbe záratta. Ez lett a vége. Szolgáljon ez a történet – amelyet nekem elmondtak – tanulságul mindenkinek.



FÜSTMESE (Lackfi János)



A füst köhögve mászott fölfelé az öreg kéményben. Többször is meg kellett állnia, zsörtölődve, derekát fájlalva gubancolódott meg gomolygott egy darabig, csak aztán folytatta az útját. Alighanem megint levegő ment a tüdejébe.
Pár hónapja még sufni volt, igaz, annak is öreg, ócska, utóbb ajtaja is bedőlt, teteje is beázott. Rétegelt lemez falai felhólyagosodtak, mint nyáron az emberek leégett háta, a föld közelében meg kirojtosodtak, mint egy indiános típusú farmernadrág alja. Nem is nagyon lepődött meg, épp csak felszisszent, mikor a gazda nekiesett, és felaprította mindenestül. Nagy forgolódva már csak azon mesterkedett, hogy földre zuhanó darabjai minél kevésbé üssék meg magukat. Úgy kuksolt aztán, nagy kupac aprított fa képében az új sufni sarkában, várta, hogy alaposan kiszáradjon, hogy jöjjenek a hidegek, és ismét csak a gazda hasznára lehessen.
- Tudod, amúgy is untam már – mesélte a fiatal sufninak, aki nem hurrogta le ugyan, de nem nagyon szenvedhette az öreg okoskodásait, és tüntetőleg kifelé nézett az ablakán, várta, hogy megjelenjen a gazda, belépjen, és a satupadon gyaluljon kicsit, vagy éppen beverjen pár szöget a gerendákba, s felakasszon rájuk egy-két ott kallódó szerszámot.
- Tudod, amúgy is untam már – kezdte újra, mert látta, hogy a fiatal sufninak máshol jár az esze, nem csoda, erős fából van kiszabva, csak úgy bűzölög a friss festéstől, ilyen korában bizony az öreg sufni sem igen hallgatta meg, amit a szuvas csontú vénemberek összefecsegnek.
- Tudod, amúgy is untam már – fogott bele harmadszor, végtére is ideje aztán van bőven, s már a fiatal sufni sem reménykedett benne, hogy legalább a kislányok kiszaladnak hozzá a kert végébe, babákat hoznak, rongyokat, kosarakat és csapkodják az ajtót, vagy énekelgetnek bebugyolált kicsinyeiknek.
- … szóval untam már, hogy mindenem folyton elnehezedik, falaim úgy felszívták az összes esőt, mintha csak szivacsból lettem volna, ilyenkor úgy húzott lefelé az anyaföld, majd összerogytam, s ha egy kicsi szélnek sikerült átfurakodnia a csontjaim közt, rögtön panaszosan nyekeregni kezdtem. Azon izgultam, nehogy még végül belém költözzön a szú, mert akkor egész éjszaka nem tudok aludni a percegéstől, ráadásul be sem jutok a házba tűzifának, hanem gyorsan eltüzelnek a kertben, füstömet pedig szertekapkodja az első bolondos fuvallat. Mennyire más hideg télen forró, bodros gomolyagként, elegánsan kilibbenni egy hosszú kéménykürtőn. Mintha csak szivarozna az a ház, és én lennék kövér virzsíniája illatos füstje! – az öreg sufni jó részletesen mesélt, mert látta, hogy a fiatal elfelejt kifelé bámulni ablakszemével, és mintha elmélázna a hallottakon.

- Jól van, öreg, mondd csak, ami a lelkedet nyomja, ha téged elvisznek, attól fogva úgyis csak a szél huhogását hallgatom majd – törődött bele.
- Meg a fülesbaglyokét – világosította fel az öreg.
- Meg a denevérek vinnyogását – toldotta meg a fiatal.
- Meg a macskákét, úgy rínak, mint a kitett kisgyerekek – tódította az öreg.
- No meg a sün pöfögését – hümmögött a fiatal.
- Akár egy mini gőzmozdony – ecsetelte az öreg.
- No meg a kutyák kórusa – fordította a szót a fiatal.
- Ide-oda pattog a hangjuk a völgyben, mint a labda – morfondírozott az öreg.
Még egy sereg rejtélyes hangot megvitattak, mígnem egy mélykék őszi estén eljött az első begyújtás ideje. Pár nap alatt áthordták az öreget a kandallóba, ahol a rosszkedvű tűz szépen elmajszolta a korhadt gerendák, pudvás oldalfalak darabjait. Elégedetlenül pattogott közben, egy öreg bajuszkefével vörhenyes bajszát pödörgette, csak úgy cirregtek belőle a szikrák. Állítólag valamelyik rokona mennydörgős mennykő volt az égi udvarnál, ezért aztán ő csupán az első osztályú tűzifát kedvelte, a többiről meg az volt a sommás véleménye, hogy mind kóbor tüzeknek való, hitvány eledel.
Mérgesen, felibe-harmadába nyammogta hát el az öreg sufni anyagát, így aztán az a szegény ritkás, kesze-kusza füstként caplatott a kémény négyszögletű kijárata felé, melyen már néhány kíváncsi, korai csillag is be-bekukkantott hunyorogva.
Mikor végül feltornázta magát a kémény peremére, egész megszédült örömében. Mindig is erre vágyott, beülni a levegő csúszdájába, megindulni lefelé, és hatalmas hálóként szétterülve lassan megülepedni a tetőkön, a faágak villáiban, a nedvességtől náthás, csöpögős fényű villanyoszlopokon. No meg persze másokkal találkozni közben.
Egy varjú röptében kitépett a füstből egy kis gomolyagnyit, és csőrével ügyesen, pillanatok alatt, koromfekete lélekmelegítőt kötött belőle a párjának. Aztán egy óvatlan mozdulatot tett, és a fekete mellényke lepottyant a földre. Egy szállására igyekvő egérke máris felkapta, s nagyon megörült neki, gondolta, lesz mibe pólyálgatnia ezer kicsinyét. Cikázva futott, nehogy egy korán kelő bagoly lecsaphasson rá, de amilyen szeles volt, nem nézett a lába elé, felbukfencezett, a habkönnyű ruha pedig kiröppent a kezéből. Apró szélfióka vette kezelésbe, maga előtt rugdosta, mint kisfiúk a frissen hullott vadgesztenyét, mindaddig, míg a szél-anyuka fülön nem csípte s mérgesen vissza nem lódította őt a fészekbe. Veszélyes ám a kisebbfajta szélnek odakinn kódorogni késő este! Most egy autó jött arra, a füst-pamatka felragadt a recés kerékre, s addig pörgött-forgott, míg a karosszéria icipici résén be nem jutott az utastérbe. A hátsó ülésen orrát az ablakra tapasztva, az üvegre párát fúvogatva, a párarétegbe ábrákat rajzolgatva egy kisfiú üldögélt, hazafelé számolgatta a házakat. Egyszer csak szimatolni kezdett, és bár kicsit szörcsögött is hozzá, hiszen nem mindig fújta ki rendesen az orrát, valami finomat érzett, és elmosolyodott.
- De jó kis füstszag, mindjárt itt a tél – mondta, az öreg füst pedig boldogan bújt meg a kicsi orrüregben.


A mi autónk (Ela Perocci meséje)



Messze lakunk a várostól, a házak itt olyanok, mint a virágok a zöld réten. Az egyik sárga, a másik piros, de van fehér meg kék is. Mi, gyerekek, egész nap az utat bámuljuk, amely kígyózva halad a város felé, autó autó után száguld rajta szakadatlanul, mintha sohase akarna vége lenni. Mi csak nézzük, nézzük az autókat, és néha úgy érezzük, mintha mi magunk is utaznánk, de sajnos, nem jutunk el soha sehova.
Reggel néhány gyerek mégiscsak elmegy a városba. Autóbuszon utaznak. Iskolába mennek.
Mi otthon maradunk nagymamával, mert apa, anya már korán elmentek a városba dolgozni. Nagymama csak egy van, édesanyánk édesanyja. A szomszéd gyerekek is mind átjönnek hozzánk. Nagymama vigyáz ránk, nagyon szeret bennünket.
Nagyokat játszunk együtt, és ha elunjuk a játékot, kimegyünk virágot szedni. Nagymama ilyenkor szüntelenül azt mondogatja:
– Vigyázzatok! Vigyázzatok! Az útra ki ne menjetek! Kicsik vagytok, még elgázol benneteket valamelyik autó. Nem szabad kimenni az útra!
Nem is megyünk, pedig szeretnénk nagyon. Fölülnénk az utóbuszra, és bemennénk a városba. Vennénk valamit. Édesapám zsömlét szokott hozni a városból, anyám cukrot, az iskolások színes papírt. Rágógumit nem hoz senki.
Nagyon szeretnénk rágógumit venni. Pénzünk is van rá. Megtakarítottuk.
Tudja mindenki, hogy szeretjük a rágógumit, de nem hoznak. Anya azt mondja, látni se akar bennünket, amint rágjuk, apa azt mondja, hogy a gumi piszkos. Az iskolások nem mondanak semmit, de iskolából jövet ők is gumit rágnak.
Nagymama néha vigasztalni akar bennünket.
– Ha én bemegyek a városba, egészen biztosan hozok nektek rágógumit.
– Mi is elmehetünk veled? – kérdezzük ilyenkor, de nagymama nem válaszol. Szívesen magával vinne bennünket, de már nem lát jól, hallása is gyönge, no meg hogy is vihetne magával ennyi gyereket ilyen veszedelmes úton? Hiszen még ő maga sem lenne biztonságban.
– Mit vennél magadnak a városban, nagymama? – kérdezgetjük tovább.
– Autót.
Fillérenként rakosgatta össze a pénzt. Régi vágya teljesül majd, ha bemegy a városba. De mikor lesz az?
Néhány iskolás rendőr-egyenruhát kapott az iskolában meg fehér kesztyűt. Ők már jól ismerik a közlekedési szabályokat. Átvezetik a kicsiket, öregeket az úton, megállíthatják az utókat, nehogy valakinek baja történjék.
– Vigyél el a városba iskola után – kérleltem a bátyámat. Neki is van egyenruhája meg fehér kesztyűje, s én nagyon büszke vagyok rá.
– Jól van. Elviszlek – ígérte.



Este sokáig nem tudtam elaludni az izgalomtól. Bátyám előbb álmosodott el. Amikor elaludt, fölpróbáltam a rendőrsapkáját meg a kesztyűjét.
Bátyám másnap valóban elvitt a városba bennünket. Nagymama is velünk jött. Legszebb ruháját vette föl, a fejére selyemkendőt kötött. Mi is megmosdottunk, megfésülködtünk, és a kezünkben szorongattuk a pénzt – rágógumira.
Először autóbuszon utaztunk, aztán gyalog mentünk a városban.
Ha át akartunk menni az úton, a bátyám intett, megálltak az autók meg a kerékpárok. Még a troli is megállt. Szép nyugodtan, biztonságosan mentünk át a másik oldalra.
Bementünk egy boltba. Rágógumit vettünk. Szép színes papírba volt csomagolva.
Körülvettük nagymamát. Rágcsálva kérdeztük.
– Veszel autót, nagymama?
– Veszek.
Mindnyájan bementünk vele az üzletbe, odaálltunk a pult elé.
– Kérek egy autót – mondta nagymama -, olyan kulcsosat, amit föl lehet húzni, és sokáig szalad.
– Sárgát vagy kéket tetszik?
– Sárgát kérek – felelte nagymama, és ránk nézett.
A kiszolgálónő becsomagolta az autót, és odaadta nagymamának. Azt hitte, odaajándékozza valamelyikünknek.
Nagymama azonban a táskájába tette az autót.
Az utcán várt ránk a bátyám.
Neki is vettünk rágógumit.
Azt mondta, hogy stramm fickók vagyunk.
Most újra itthon vagyunk, de tudjuk, hogy akármikor újra bemehetünk a városba, mert a bátyám diákrendőr. Nagyon büszkék vagyunk rá.
Rágjuk a rágógumit.
Nagymama fölhúzza a sárga autót, leteszi a ház előtt a sima földre. Az autó szalad, fordul. Körülüljük, és mi is benne utazunk.
Utakat rajzolunk a földre, jelzőtáblákat állítunk.
Nagymama csak ül a karosszékében, és mosolyog.
Este elteszi az autót, de tudjuk, hogy másnap újra ideadja.
Nagymamát nagyon szeretjük, ki sem tudná mondani, hogy az autó csak az övé.
– A mi autónk – mindig így mondja.
Lesz majd nekünk igazi autónk is, akkor majd mindennap bevisszük nagymamát a városba. Lehet, hogy a mi autónkat is megállítja majd egy diákrendőr. Ilyenkor megállunk, megvárjuk, amíg a gyerekek biztonságosan átmennek a túloldalra. Aztán rágógumit rágva vígan továbbhajtunk. A kis házak mellett pedig, amelyek olyanok, mint a virágok a mezőn még egy virág nyílik akkor ki: a mi autónk garázsa.






 

Lev Tolsztoj: Az öreg nagyapó meg unokája



Nagyapó nagyon megöregedett. Lába rossz volt a járásra, szeme a látásra, füle a hallásra, foga már egy sem volt. És amikor evett, vissza-visszafolyt a szájából az étel. A fia és a menye nem ültették többet az asztalhoz, hanem a kemence mögött adtak neki enni.

Egyszer egy csészében adták oda neki az ebédjét. Magához akarta húzni a csészéjét, de leejtette és eltörte. A menye megszidta: mért ront el mindent a házban, mért töri el a csészéket, és kijelentette, hogy ezentúl egy fatálban fog ebédet kapni. Az öreg csak felsóhajtott, de nem szólt egy szót sem.

Egyszer otthon ül az ember és az asszony, s látják: fiacskájuk is deszkákkal játszogat a padlón, s valamit eszkábál.
Megkérdi az apja:
- Mit csinálsz ott, Misa?
Misa azt feleli:
- Fatálat csinálok, apám. Ha majd anyámmal megvénültök, abból a fatálból etetlek titeket.

Az ember s az asszony csak egymásra néztek, és sírva fakadtak. Megszégyellték magukat, hogy öregapót megbántották; azontúl mindig az asztalhoz ültették, és gondját viselték.

 

Mátyás király és a faültető öreg (népmese)


Mátyás király, ahogy jött-ment az országban, egyszer meglátott egy öregembert, ahogy a kertjében fát ültetett.
- Kinek ülteti azt a fát? - szól oda neki. - Hiszen maga már annak a terméséből sohasem eszik.
- De remélem - válaszolta a szegény ember -, ha megsegít az Isten, még én is ehetek belőle. Aztán meg jó lesz az unokáimnak.
- No, szeretném én azt látni! - mondta Mátyás király. - Ha megéri az első termést, hozzon kóstolót nekem is Budára, a palotámba.
Akkor ismert rá az öregember, hogy ez maga Mátyás király volt. Hát lekapta hamar a süvegét, de akkora a király már messze járt.
Telt-múlt az idő, szép fává fejlődött, meghozta az első termést. Az öreg kiválasztott három szép körtét, és felvitte a királynak. Ahogy odaér, az őr nem akarta beengedni. Mondta neki, hogy a királynak ígérte a három szép körtét, azt akarja bevinni. A strázsa erre azt felelte, hogy jól van. Ezért biztosan kap majd valami nagy borravalót. Hát beengedi, ha megfelezi vele. Mit volt mit tenni, a szegény ember beleegyezett. Mátyás király pedig meghallotta belülről, hogy mit beszélnek odakint. Megköszönte szépen az ajándékot, aztán adott érte három kis pofont azzal, hogy ezt jó erősen felezze meg az őrrel. Az öreg lement, aztán két akkora pofont kevert le a strázsának, hogy még a kalap is leröpült a fejéről.
Mátyás király jót nevetett az ablakban, visszahívta az öreget, és dupla borravalót adott neki.

 

Tolsztoj: Jég-apó


Hol volt hol nem - volt egy öregapó. Özvegyasszonyt vett feleségül. Az embernek is volt egy lánya, az asszonynak is volt egy lánya.
Mindenki tudja, milyen egy mostoha mellett – a mostohalánynak verés jut ebédre, verés vacsorára. Bezzeg a lusta édeslányát
kényeztette a mostoha, tehetett amit akart, mindenért csak simogatták: ó, de ügyes, ó, de okos!
A mostohalánynak nem volt megállása, ellátta a jószágot, vizet,rőzsét, fát hordott, a kályhát fűtötte, a házikót meszelte, alig virradt, már talpon volt. De hiába, egyre szidta mostohája, ez nem jól van, ez rosszul van…
Ha forgószél támad, az is lecsillapszik, de a vénasszony bele nem fárad a civakodásba. A mostoha fejébe vette: mostohalányát elemészti, kiüldözi a világból.
- Vidd el, öreg, vidd el – mondta az urának - bánom is én, hová, csak ne lássam többet! Vidd ki az erdőbe, a csikorgó fagyba.
Búsult az ura, kesergett, hanem azzal nem segített se magán, se lányán. Befogott a szánba.
- Ülj fel lányom, édes lányom!
Kivitte a rengeteg erdőbe, letette egy fenyőfa tövébe, hóbucka hegyébe, azzal hazahajtott.
Ül a szegény lány a fenyő tövében, üldögél, didereg, majd megveszi a hideg. Egyszer csak hallja: Fagy-apóka jár a közelben, tördeli az ágakat, fenyőről fenyőre lépdel, rengeti a fákat. Amikor a lány fölé ért, lekiáltott néki:
- Meleged van-e, lányom?
- Melegem, Fagy-apóka, melegem, bátyóka!
Lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, még hangosabban recsegteti, ropogtatja az ágakat.
- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?
Erőt vesz magán a lány, fogvacogva feleli:
- Melegem, Fagy-apóka, melegem, bátyóka!
Még lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.
- Meleged van-e lányom, szépséges leányom? Meleged van-e galambom?
Alig-alig él a lány, alig-alig mozdul az ajka.
- Melegem, Fagy- apóka, melegem, bátyóka!
Megszánta akkor a lányt a Fagy-apó. Meleg bundába takarta pihetakaróba csavargatta.
A mostoha közben már halotti torra készült, lepényt sütött, rákiáltott az urára:
- Eredj, vén fajankó, temesd el a lányodat!
Ment az öreg az erdőbe, ment a fenyőfa tövébe – hát ott ül a lánya, pirosan, vidáman, cobolyprém bundában, talpig ezüstben, színaranyban, mellette egy nagy-nagy kosár, ajándékkal színig rakva.
Megörült az öregember, szánra rakta a sok kincset. Szánra ültette a lányát, felült maga is, hazahajtott.
Süti a lepényt a vénasszony, a kutya meg rákezdi az asztal alatt:
- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya, talpig ezüstben, színaranyban. A vénasszony lánya meg nem kell senkinek!
Ledob egy lepényt neki a mostoha.
- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Férjhez megy a mostoha lánya, föld alá az ember lánya!”
Megette az eb a lepényt, s rákezdte megint:
- Kaf, kaf! Jön az öregapó lánya, talpig ezüstben, színaranyban, a vénasszony lánya pedig nem kell senkinek!
A vénasszony lepénnyel etette, végül kapta, eldöngette, de a kutya egyre fújta.
Hát egyszer csak – kapu nyikorgott, ajtó csikorgott, belép a házba apóka lánya, talpig ezüstben, színaranyban. Ahányat lép, annyit csillan. Kosarat hoznak mögötte, hatalmas nagy kosarat. Belenézett a mostoha a kosárba – eláll szeme-szája.
- Fogd be, vén fajankó, a másik lovat! Vidd ki az én lányomat is, vidd ki az erdőbe, fenyőfa tövére…
Felültette az apóka a mostoha lusta lányát, kivitte az erdőre, öreg fenyő tövébe, kiborította, otthagyta, s gyorsan hazahajtott.
Ül a mostoha leánya, üldögél, didereg, kocognak a fogai. Fagy-apóka az erdőben tördeli az ágat, fenyőről fenyőre lépked, rengeti a fákat. Lekiált a vénasszony lányának:
- Meleged van-e lányom?
Az így felel:
- Jaj, dehogy van! Megfagyok! Ne csikorgass Fagy-apóka !
Lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek a gallyak, ropogtak az ágak.
- Meleged van-e, lányom, szépséges leányom?
- Jaj, lefagy kezem-lábam! Eredj innen Fagy-apóka…
Még lejjebb ereszkedett Fagy-apóka, recsegtek az ágak, ropogtak a gallyak.
- Meleged van-e már, lányom, szépséges leányom?
- Jaj, már jéggé fagytam! Vessz el, pusztulj el, átkozott Fagy!
Megharagudott Fagy-apóka, kerített olyan fagyot, hogy a leány jéggé fagyott.
Alig virradt, a vénasszony ráparancsolt emberére:
- Fogj be tüstént, vén fajakó, hozd haza lányom, ezüstben-aranyban…
Befog az öreg, hajtott az erdőre. A kutya meg rákezdett az asztal alatt:
- Kaf, kaf! Férjhez megy az öregapó lánya, föld alá a mostoha lánya!
Ledobott neki a mostoha egy pogácsát.
- Nem jól mondod! Azt ugasd: „Jön az öregasszony lánya, talpig ezüstben, színaranyban…
De a kutya csak azt fújta:
- Kaf, kaf! A lányodat holtan hozzák, tarisznyában csörgetik csontjait…
Megcsikordult a kapu, kifutott a mostoha édeslányát fogadni. Ugrott a szánhoz, ahogy a gyékényt felhajtotta, ott látta a lányt holtan. Siránkozott, sopánkodott, de már minden hiába.

 

TÉL APÓ (Cigány mese)

Volt egyszer egy öregasszony meg egy öregember; kis házikóban éldegéltek kettecskén egy nagy pusztaságban. Szegények voltak, mint templom egere. Az öregember hol ide, hol oda járt munkába, de persze nem sokat látott. Amit kapott, kétfelé osztotta; az egyik felét eldugta egy ócska harisnyaszárba. Így tett éveken át. Egyszer azt mondta az öregasszonynak:

- Asszony, vigyázz a pénzre; jó lesz majd, ha eljön a tél.

Egy szép napon elment hazulról az ember. Egyszer csak kopog valaki Öreg vándor áll a kapuban, alamizsnát kér. Az öregasszony behívja, vacsorát ad neki.

Megkérdezte, hogy hívják.

- Tél a nevem – felelte az öreg.

- Hát te vagy az a Tél apó? Akkor a tiéd ez a sok pénz! – mondta az öregasszony. Előhúzta a harisnyaszárat, amely majd szétrepedt az aranyaktól. Csodálkozik is az öreg Tél, de persze eltette a harisnyát, és odébbállt.

Amikor a házigazda hazatért, és asztalhoz ült, az asszony megszólalt:

- Itt járt Tél apó, elvitte a pénzt.

- Mit beszélsz?! – kiáltotta rémülten a férje. – Csak nem adtad oda a pénzt valakinek?!

- Dehogynem! – felelte az öregasszony. – Egy öreg járt itt, azt mondta, Tél a neve. Odaadtam neki a harisnyát.

- Koldusbotra jutottunk – mondta az öregember. – Most aztán szedhetjük a sátorfánkat!

Azonnal szedelőzködtek, és otthagyták a házikót. Csak az ócska ajtót vette hátára az öreg, hogy útközben azon aludjanak.

Egy árva garas nélkül bolyongtak az országúton. Ott érte őket az éjszaka; nem volt hol álomra hajtaniuk a fejüket. Egy vénséges vén fa került az útjukba.

- Itt fogunk aludni – mondta az öreg, azzal ajtóstul felmászott a fára, és maga után húzta a vénasszonyt. El is aludtak a fa tetején. Egyszer csak lábdobogás verte fel őket álmukból.

- Valaki jön – mondta feleségének az öreg. – Maradj csöndben, egy szót se szólj, még ha leszakad is az ég!

Azzal kidugta a fejét, hogy lássa, mi történik. Emberek gyülekeztek a fa alatt.

- Ez a hely épp a legjobb a tűzrakásra. Itt nem érhet el az eső -mondták az emberek. Elemózsiát szedtek elő, és falatoztak.

Kapitányuk megparancsolta, szedjék elő a pénzt. Kiforgatták minden zsebüket. Ámult-bámult a mi emberünk a fán; velük együtt számolta a sok lopott aranyat. A kapitány mindnek adott egy keveset, és a javát megtartotta magának.

Egyszer csak veszekedés tört ki odalenn a zsákmányon. Az egyik rabló felkiáltott:

- Az ördög vigyen el benneteket!

Gondolt egyet az öreg, közéjük dobta az ajtót, és nagyot rikkantott:

- Ne fesd a falra az ördögöt, mert megjelenik!

Jaj, de megijedtek a rablók! Futottak, mint a veszekedett, otthagytak csapot-papot. Az öreg meg a felesége egykettőre lemászott a fáról, összeszedték a pénzt.

- Most már nincs mitől félni; ha akar, háromszor is eljöhet Tél apó! – mondta vidáman az öreg.

Hazavitték ócska putrijukba a sok aranyat. Még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Sesztalov: Az élet vize (VOGUL MESE)


„Meg kéne keresni az élet vizét!"

Hajnalodott.

· Meg kéne keresni az élet vizét! – mondja EKVA-PIGRISZ.
· Mióta világ a világ, még senkinek sem sikerült megszereznie az élet vizét, sem nyílvesszővel, sem acélszablyával! Hacsak bölcsességgel nem... De hát honnét lehetne
benned, suttyó legénykében annyi bölcsesség? - aggodalmaskodik Nagyanyó. - De vanvalahol egy szent tó. Mindent elmagyarázok neked. Figyelj reám. Napnyugtakor nézd
meg: melyik vállára bontja ki a Napocska arany hajfonatát. Abba az irányba indulj.
Sokáig tanítgatta Nagyanyó az unokáját, hogyan kell átmennie az életen. A fiú figyelmesen hallgatta. Tudta, hogy meg kell fogadni az idősebbek szavát.
Meghallgatott mindent, megokosodott és elindult, hogy a maga útját, a maga sorsát megkeresse.
Siklott sebes sítalpain, amelyek ragyogó vidraprémmel voltak bevonva, száguldott ágas-bogas szarvasokkal, úszott tutajokon és könnyű ladikokon, olykor gyalogolt is. Hétszer ért nyomába a fagyos tél, hétszer folyt el előtte tavaszi áradás, vízcsobogással, madarak dalával, hétszer tikkadt el a nyár forróságában, hétszer hallotta őszi lomb zizegését. Átélt minden balszerencsét, magába szívott minden örömöt...
Megérkezett napnyugatra. Tündöklött előtte a tó. Egyik fele aranyosan ködlött az égben, másik fele zöld tüzű hullámokkal csillogott a föld felett. Közelebb merészkedett a parthoz, a bozótban elrejtőzött, csudálja a csodát. A tó körül pedig óriás Menkvek járkáltak föl és alá. Fejük, megannyi nap, fényt sugárzott. Kezükben feszes íjak, fényes nyilak. Lábuk alatt hegymagas madár-, vadállat- és embercsonthalom. Sokan jártak már itt az élet vizéért, de soha senkinek nem sikerült egy cseppnyit sem elvinni innét. A legénynek eszébe jutott Nagyanyó tanácsa, így gondolkodott:

„Ezek bizonyára nagy zajjal jöttek. Dübörgő lábbal, fegyvert csörtetve. És erőszakkal akarták elvinni a szent vizet. Nem bölcsességgel."

A Nap nyugovóra tért. Alább s alább ereszkedett az égen, végül a szárnyas szarvas nehezen fújtatva dobogni kezdett patáival a parton. Lehetetlen volt ránézni. Vakított. Patái, szarvai aranylánggal égtek. És ebben a fényben a zöld fű is, a tüskés bozót is, a távoli fák is áttetszővé váltak.
Ekva-Pigrisz ijedten ugrott fel, majdnem elszaladt. De Nagyanyó intelmeire gondolt, az állhatatosságra, s fogát összeszorítva, még erősebben lapult a földhöz, hogy legyőzze magában a rémületet.
Az óriások, kezükben nyilaikkal, járnak körös-körül...
A Nap leszállt szarvasáról, s szétbontva arany hajfonatait, szarvasával együtt fürödni kezdett a színt játszó eleven vízben. Fürdés után kimentek a partra. A Nap szeme még csillogóbb lett s még gyönyörűbb.

„Bárcsak ilyen tüzes szemű leányt találhatnék magamnak!" - de rögtön elhessegette kívánságát, hiszen Nagyanyó intette, hogy a csalóka álmok veszedelmesek: eltéríthetnek kitűzött céljainktól. Elűzte a csábító gondolatot, s örült, hogy legyőzte magát.

„Amíg egy dolgod véghez nem vitted - másikba ne kapj bele! Tartsd féken addig minden egyéb vágyad."

Figyelmesen szemléli a tavat, a szarvast, az óriásokat. Kibontott haját megrázta a Nap - és a tó fölött, a távoli erdők fölött elömlött a vérvörös esti sugárzás. Kicsapta szarvasát csillaglegelőre a tündöklő Nap, s lassan elvonult az arany ködbe,amely a föld felett gomolyog. Megcsikordult a ködajtó, a Nap még egyszer visszapillantott a
világra, s aludni tért.
A föld besötétedett. Elaludtak a halak, vadak, elhallgattak a madarak, csöndesebbekké váltak az óriások léptei. Cobolynál halkabban kezdett kúszni a tó felé. Nem látták meg őt.

„Biztosan eljutok oda! -vélte a legény. - Ők a zajhoz szoktak. Mégiscsak úgy lehetett, akik eddig az élet vizéért itt jártak, zajjal, haddal jöttek."
A tóhoz ért. Elővett egy kis bőrzacskót. Megtöltötte vízzel, zsebre vágta, majd lassan,cobolyhalkan visszalopakodott.

„Ne gondolj mellékes dologra. Ne riadj meg véletlen zajtól. A csöndes éjszaka törvényeit meg ne szegd, úgy haladj célod felé" - hallotta Nagyanyó szavát.
Nagy messzi volt már a szent vizű tótól. Ballagott, ballagott, elérkezett a cár városához.

„Benézzek a cárhoz? Vagy egyenesen menjek Nagyanyóhoz?"
Mégis belépett a palotába. Ül a cár a trónján. Hegyes kis szakálla fehérebb a sirálynál, feje holdként ragyog. Szűk kis rés a szeme párja.
Kérdi a szolgáit:

· Kit hoztatok ide?

· Ekva-Pigrisz vagyok. Elhoztam az élet vizét.

A cár még összébb hunyorította szemét, s csudálkozva nézett a jövevényre.

· Aztán hol van az a víz?

A legény kihúzta zsebéből a bőrzacskót, kibontotta, s egy picit kinyitotta. A cári palota vakító fénybe borult.

· Hű! - kiáltottak a szolgák, és szétfutottak.

· Hó! - kiáltott fel a cár, szemét eltakarva. - Te nem is az élet vizét hoztad, hanem mérgezett követ, ami a szemet megvakítja. Az élet vize nem ragyog így!

· Ugyan már, hatalmas cár, nem láttál még harmatos reggelt, mikor a harmatcseppek kristályokként csillognak a fűszálakról és levelekről? Vajon nem tudod, hogy egyes napokon a Nap különösen fényes, s minden szikrázik és tündököl? Ez az élet vizének földre hullott cseppjeitől van. Tőlük nyílnak ki a virágok, duzzadnak meg a cirbolya
tobozai. Ezt még a kisgyerekek is tudják.
Csudálkozott Ekva-Pigrisz a cár butaságán, zsebre vágta a zsákocskát, és a kijárat felé indult.

· Állj meg! Állj meg! Ha ez igazán az élet vize, mosakodj meg benne!

Elővette a legény a bőrzacskót, bevizezte arcát az élet vizével - fehérebb lett az a hónál! Megmosta szemét a ragyogó vízzel - fényesebb lett az a holdvilágnál.
Sok évet megélt a cár, de ilyen szépséges daliát még sohasem látott. Odaugrott a cár a vizes zacskóhoz, ráugrott, mint farkas a zsákmányra. Ott tolongtak már a cárfiak is, a szolgák is. Vadállati tombolással rángatták ide-oda a zacskócskát. Már kések,kardok pengéje villant... Bámulta őket a legény: „ És ezek itt emberek."
Végül már holtan feküdtek a földön a cár, a cárfiak s a szolgák. Megölték egymást mohóságukban. A zsákocska is a földön hevert. Ekva-Pigrisz fölkapta, s már ment, ment vele hazafelé. Megérkezett házikójukhoz - nem ismer rá! Három sarka összeomlott. A negyedik sarokban, a kihűlt tűzhely mellett összetöpörödött, kiszikkadt gyökérmanóként kuporog Nagyanyó. Ránéz az unokájára, de nem ismeri meg. Fogta a zacskót a legény, az élet vizéből hintett Nagyanyóra - s az öregasszony
megfiatalodott, szeme fölragyogott, úgy, mint ifjúkorában.

És boldogan éltek, míg meg nem haltak...

 

A halál és a vénasszony:


Vót egy százesztendős öregasszony. Meghalnyi nem akart, élnyi nagyon szeretett. Mindég dolgozgatott, kuporgatta össze a garasokot, rakta a ládájába, pedig gyereki se vót. De nagyon fájt a szíve, mikor rágondolt, hogy:

- Jaj, Istenem, egyszer gyön a halál, beállít, azt se kérdi: gyössz-e, nem-e, majd csak visz.

Jó is gondolta, mer egyszer beállított a halál.

- No, öregasszony, készülj, mer viszlek!

Rítt, rimánkodott a szegény öregasszony, hogy legalább még tíz esztendeig hagyja még élnyi.

- Nem, nem lehet, beírtam a neved a nagykönyvbe, én azt onnan ki nem törülöm.

De úgy sírt, kesergett, rimánkodott az öregasszony, hogy a halál megszánta.

- No, adok egy órát, hogy elkészülj.

- Adjál többet - könyörgött az öregasszony -, adjál többet, gyere el holnap!

- No jó, Isten neki. De úgy készülj, hogy holnap aztán viszlek!

- Jó van, jó. De írd fel az ajtófélfára, hogy el ne felejtsem!

A halál elővett a zsebibő egy nagy krétát, nagy betűvel ráírta az ajtófára:

HOLNAP

No, majd reggel gyön ismét a halál.

- Öregasszony, letelt az órád, viszlek!

- Dehogy telt, nézd meg csak, mit írtá az ajtóra!

A halál megnézte, majd nagy bosszúsan elszaladt.

Ez így telt egy héttő tovább. Végül a halál megunta a járkálást, megsokallotta. Kapta magát, letörülte az írást.

- Öregasszony, vége a tréfának, úgy készülj, hogy reggel viszlek, se irgalom, se kegyelem!

Szegény öregasszonynak reszketett minden tagja félelmébe. Csak azon törte a fejit, hova bújna el, hova. Vót neki egy hordója, vót benne egy kis méz még féjig furmán. Hogy belekuporog oda.

Bele is kukorgott. De egyet gondolt, hogy gyön a halál, betekint a hordóba, mellátja.

- Jaj, itt nem lesz jó!

Kigyött onnan. Kihasította a nagydunnáját, belebújt abba, ott kukorgott.

De megint egyet gondolt, elríta magát.

- Jaj, hisz a halál az ágyba keres elsőnek, itt megtanál. Itt se lesz jó.

Kibújt a nagydunnábó.

A halál meg éppen akkor állított be. Nézi, nézi, hogy mi az a szörnyeteg. Szörnyen megijedt, mer a sok tollú mind ráragadt az öregasszonyra, nem ismerte meg tőle. Uccu neki, usgyi, úgy elszaladt a halál, hogy vissza se gyött többet. Az öregasszony meg most is éli világát.


Gyökössy Endre: Lassan

Lassan - olykor hirtelen - megváltozik valami az életünkben, mintha szürke fátyol ereszkednék le elénk, elválasztva minket a többi embertől, magától az élettől.

Nincs öröm, s céltalanná, értelmetlenné válnak a dolgok, sőt olykor az élet is. Vagy ízetlenné válik szánkban a falat, sem étel, sem ital nem esik jól és nem vágyunk az Ige után.

Lassan nyomasztóvá lesz minden.

Orvosunktól gyógyszereket kérünk, szorongások és álmatlanság miatt,

nappal pedig indokolatlanul ingerültek, mindenre felcsattanók vagyunk, betegnek érezzük magunkat. Hol itt, hol ott jelentkező fájdalmak gyötörnek, de ha orvoshoz megyünk, leleteink legtöbbször negatívak, mi magunk azonban "pozitívak", azaz mégiscsak betegek maradunk. Ilyenkor szoktak az orvosok pihenést, kikapcsolódást javasolni vagy beutalót adni. De bárhová megyünk, gyógyszereinkkel együtt önmagunkat is elvisszük, ezért aztán testi-lelki állapotunk csak átmenetileg, vagy semmit sem javul.

Mivel kezdődik a zsoltáros gyógyulása? Ő maga írja le. Mondhatnánk így is: írja ki.;Megvallottam neked vétkemet:; Nem takargatja; többé.

Az, amit eddig elnyomott önmaga és Isten előtt, elintéződik, és ennek eredménye bocsánat és gyógyulás. Így is igaz: Bocsánat, következésképpen a gyógyulás, ;menekülés öröme.

Mert egészségessé válik egy széthullásban volt ember, aki magát betegnek érezte.

Gyökössy Endre



Szeretnél egy ilyen weblapot teljesen ingyen?
Ez a weboldal a Nanoweb honlapszerkesztővel készült.
© Minden jog fenntartva.